Bulgária 2006.09.06. - Sinemorec
Utunk a tegnap megismert csodálatos, változatos tájon át vezetett, katasztrófális, ám matricás (!), alig másfél sávos "beton"úton.
Sinemorecről tudni kell, hogy a kommunizmus évei alatt teljesen el volt zárva a külvilág elől (csak az 1990-es évek elején nyitották meg a látogatók előtt). Ennek hatása napjainkban két módon érhető tetten. Az egyik, hogy a vidék, és a falvak széle szívszorító szegénységről, nyomorról tanúskodik. A másik, hogy a nemrég felfedezett turisztikai lehetőség kiaknázása teljesen gátlástalan méreteket öltött. Minden elözönlöttek a módos belföldi turisták, és szaporodnak a nagyzoló, külföldieket csábító, mértéktelenül otromba hotelkomplexumok. Ugyan a hotelek közvetlen környezete szépen rendezett, a távolabbi strandokon nem ritka, hogy szemétkupacaik visszaköszönnek... Remélhetőleg profitál a fellendülő turizmusból idővel annyit ez a csodás környezet, hogy legalább a szemetet nem szórják majd el...
Mindezek ellenére az egyik legszebb vidék, ahol valaha jártam, s még az össze-vissza falu/városka hangulata is egyedi, "balkáni", magával ragadó...
A szállásunk szép és olcsó.
A Veleka folyón, melynek egyedülállóan szép torkolata a falutól 1-2 kilóméterre északra van, nagy örömünkre, lényegesen könnyebb volt hajókázni:-)... A csónakok mellett egy rendkívül vidám férfi üldögélt egy gyönyörű farkaskutya társaságában az árnyékban. Kézzel-lábbal megértettük egymást, Ő is nagyon lelkesen magyarázott - végül megegyeztünk, hogy tíz perc múlva ennyiért-annyiért "kihajózhatunk". Mivel rajtunk kívül sehol senki, menetrend nincs, gondoltuk valami dolga lehet, hogy várni kell. De Ő csak ült ott és mosolygott ránk rendületlenül! A helyzet annyira komikus volt, hogy nem lehetett mérgelődni, de még csak értetlenkedni sem. Fütyürészett, néha ránézett az órájára, egy elégedett vigyort dobott felénk és várt tovább. Mi is ezt tettük. Aztán letelt a kiszabott szieszta és bekászálódtunk a csónakba. Először a folyón felfelé mentünk, teknősöket, liánokat, egy fábol faragott krokodilt néztünk meg. Emberünk mókázott, néha megszidta a parton szabálytalanul tüzet rakó horgászokat, minden esetlegesen utunkba akdó szemetet összeszedett. Visszafele a torkolatot csodáltuk meg, majd elköszöntünk és a strandot vettük célba. 
Hatalmas hullámok voltak, a meredeken mélyülő part mentén nem igen lehett úszni. Játszani annál inkább. Belefutottunk az embernyi hullámokba, majd el előlük, végül haránt, kimeríthetetlen szórakozást biztosítottak!
Hazafele felmásztunk a sziklákra, körbebarangoltuk a falut... Remek vacsora, mint mindig. Éjjel a telihold fényében még egyszer elmentünk a közelebbi strandra... Andalító volt az ezüstös fényben zúgó tenger, nem lehet betelni vele.
Sinemorecről tudni kell, hogy a kommunizmus évei alatt teljesen el volt zárva a külvilág elől (csak az 1990-es évek elején nyitották meg a látogatók előtt). Ennek hatása napjainkban két módon érhető tetten. Az egyik, hogy a vidék, és a falvak széle szívszorító szegénységről, nyomorról tanúskodik. A másik, hogy a nemrég felfedezett turisztikai lehetőség kiaknázása teljesen gátlástalan méreteket öltött. Minden elözönlöttek a módos belföldi turisták, és szaporodnak a nagyzoló, külföldieket csábító, mértéktelenül otromba hotelkomplexumok. Ugyan a hotelek közvetlen környezete szépen rendezett, a távolabbi strandokon nem ritka, hogy szemétkupacaik visszaköszönnek... Remélhetőleg profitál a fellendülő turizmusból idővel annyit ez a csodás környezet, hogy legalább a szemetet nem szórják majd el...
Mindezek ellenére az egyik legszebb vidék, ahol valaha jártam, s még az össze-vissza falu/városka hangulata is egyedi, "balkáni", magával ragadó...
A szállásunk szép és olcsó.
A Veleka folyón, melynek egyedülállóan szép torkolata a falutól 1-2 kilóméterre északra van, nagy örömünkre, lényegesen könnyebb volt hajókázni:-)... A csónakok mellett egy rendkívül vidám férfi üldögélt egy gyönyörű farkaskutya társaságában az árnyékban. Kézzel-lábbal megértettük egymást, Ő is nagyon lelkesen magyarázott - végül megegyeztünk, hogy tíz perc múlva ennyiért-annyiért "kihajózhatunk". Mivel rajtunk kívül sehol senki, menetrend nincs, gondoltuk valami dolga lehet, hogy várni kell. De Ő csak ült ott és mosolygott ránk rendületlenül! A helyzet annyira komikus volt, hogy nem lehetett mérgelődni, de még csak értetlenkedni sem. Fütyürészett, néha ránézett az órájára, egy elégedett vigyort dobott felénk és várt tovább. Mi is ezt tettük. Aztán letelt a kiszabott szieszta és bekászálódtunk a csónakba. Először a folyón felfelé mentünk, teknősöket, liánokat, egy fábol faragott krokodilt néztünk meg. Emberünk mókázott, néha megszidta a parton szabálytalanul tüzet rakó horgászokat, minden esetlegesen utunkba akdó szemetet összeszedett. Visszafele a torkolatot csodáltuk meg, majd elköszöntünk és a strandot vettük célba. 
Hatalmas hullámok voltak, a meredeken mélyülő part mentén nem igen lehett úszni. Játszani annál inkább. Belefutottunk az embernyi hullámokba, majd el előlük, végül haránt, kimeríthetetlen szórakozást biztosítottak!Hazafele felmásztunk a sziklákra, körbebarangoltuk a falut... Remek vacsora, mint mindig. Éjjel a telihold fényében még egyszer elmentünk a közelebbi strandra... Andalító volt az ezüstös fényben zúgó tenger, nem lehet betelni vele.
Megjegyzések